Sokan voltunk már olyan helyzetben, amikor azt gondoltuk a munkahelyünkön, én most azonnal felmondok, nem bírom tovább! Ez általában hirtelen felindulásból tör ránk, stressz hatására, de miután lenyugodtunk mi magunk és a kedélyek is, nincs ok pánikra. Mi a helyzet akkor, amikor ez a gondolat egyre gyakrabban tör ránk és nem hagy nyugodni?

Az a tapasztalatom, hogy ha az élet bármely területén egy szituáció ismétlődik, vagy mi magunk kerülünk újra és újra ugyanabba a cipőbe, akkor valami nem stimmel. Valamit nem vettünk észre. Valamit nem tanultunk meg. Vagy valamit nem tettünk meg ahhoz, hogy ez a szituáció újra ne fordulhasson elő! Miután rájöttem, hogy ne a sült galambot várjam, hanem vizsgáljam meg, mi az én szerepem az adott körforgásban, mindig ezt teszem. Megnézem, mi az, amin változtatni tudok! A hozzáállásomon mindenképp. Ez már nem egyszer bejött. Megpróbálom más szemszögből megközelíteni a dolgot, sőt! Komoly felismeréseim keletkeztek már abból is, ha sikerült magamat kívülről szemlélni. Nem mindig kellemes, amit látunk, de ez egy lépés afelé, hogy változtatni tudjunk, és jobb helyzetbe helyezzük magunkat és kikerüljünk az ördögi körből.

Ha valami nem kerek a munkahelyen, ugyanez a receptem. Az elmúlt években mindent bevetettem, amin csak változtatni tudtam. De eljött az a pont, hogy már nem akarok változtatni megint valamin, belefáradtam. 10 év egy munkahelyen nagyon sok idő. Még akkor is, ha közben volt terület-, pozíció-, feladat-, kollégaváltás. És persze ott volt az a sok „hozzáállásváltás”. Az ember egy idő után maximum kifordulni tudna önmagából, de pont ez az, amit én már nem akartam megtenni. Felmondtam. A szép az egészben az, hogy nincs helyette új állásom, és boldog vagyok! Szabad vagyok. Motivált vagyok. Pozitív vagyok. Bizakodó vagyok. Biztos vagyok. Magamban. És abban, hogy bármi is jön ezután, jól döntöttem. Persze ezt a magabiztosságot próbálják megingatni azok, akik lépten, nyomon megkérdezik, igaz a hír? Hallották, felmondtam. És hova mész? Van másik állásod?

Ezekkel a kérdésekkel valójában még nem hoznak zavarba. Mindenkinek elmondom, hogy igen, igaz. Belefáradtam a napi ingázásba, és a lakóhelyemen keresek majd állást, ami egyelőre még nincs. Amit erre reagálnak, inkább az az elszomorító. De nem azért, mert engem tántorítanak el vele, hanem hogy valóban ennyire negatívan látják a világot?

Volt olyan kollégám, aki megjegyezte, nehogy úgy járjak, mint XY (régi kollégánk, kb. 5-6 éve mondott fel a cégnél). Visszakérdeztem, miért? Ő hogy járt? „Hát másfél évig nem talált állást.” Miért járnék úgy, mint ő? Azokra miért nem gondolunk ilyenkor, akik hozzám hasonlóan új állás hiányában mondtak fel és heteken belül mégis munkába álltak egy másik cégnél? Ilyenkor miért nem velük példálózunk? Volt, aki csak annyit kérdezett, „Hogy hogy ilyen hirtelen?” Hirtelen? Ha tudnád, már mióta gondolkodom ezen! Volt olyan, aki találgatásba kezdett, hova mehetek dolgozni, mire felvilágosítottam, hogy még nincs új állásom. Reakció? „Uhhh.” Erre már nem lehet mit mondani. Nem fogok elkezdeni magyarázkodni. Valójában saját félelmük ölt testet kérdéseikben és reakcióikban. Ezek nem az én félelmeim, nem veszem magamra őket.

Általában milyen tényezők motiválnak minket arra, hogy munkahelyet váltsunk?

A legnépszerűbb indokok talán a munkahelyre történő utazás hossza; magasabb fizetés; szakmai kihívás vagy előremenetel; esetleg kényszerből, mert kirúgtak.

Mi van akkor, ha nem jövünk ki a kollégákkal? Esetleg a főnökkel? Lehet ez is válóok, és nem is akármilyen. Szerintem nem mindegy, milyen környezetben dolgozunk, és ebbe beletartozik a főnökünk és a kollégáink is. Sokan nem mernek váltani, még akkor sem, ha nyomos okuk lenne rá. Vannak, akik a gyerekre és a lakáshitelre hivatkoznak. Vannak, akiknek nincs elég önbizalmuk ahhoz, hogy egyáltalán jelentkezni merjenek egy-egy álláshirdetésre. Akad olyan is, aki kényelemből nem kacsintgat új munka után, mert ahol éppen van, az pont jó. Vagy csak hiszi, de a lényeg ugyanaz.

Egyesek szerint 5-6 évente érdemes váltani, vagy legalább körülnézni és megmérettetni magunkat a munkaerőpiacon. Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy váltanunk kell, de előny lehet egy-egy állásinterjú tapasztalat, stresszhelyzet. Illetve akinek álommunkája van, az érthető módon nem fogja magát csak azért stresszelni, mert nem árt. :) Faramuci helyzet, ha jól érezzük magunkat a munkahelyünkön, jó a kollektíva, nincs gond a főnökkel, mégis egyéb okok miatt nyomás nehezedik ránk, hogy váltsunk.

A munkahelyváltás kérdését nagyban befolyásolja a munkaerőpiac aktuális helyzete, a kínálat kereslet. Jelenleg munkaerőhiány van országszerte. A szakképzett munkaerő kivonul külföldre. Itthon nem keresnek annyit, nincsenek megbecsülve, nem tudnak egyről a kettőre jutni. Ez nem újkeletű dolog, de ennek hatása és következményei egyre fokozódnak.

Ez nem csak a munkáltatóknak rossz. A munkavállalóknak ugyanúgy, ugyanis kénytelen a gyengébb munkaerőt betanítani, és gyengébb kollégákkal együttdolgozni vagy rossz esetben helyettük, mert az adott feladatra alkalmatlanok, de a munkáltató nem tud minőségi cserét csinálni, vagy nem akar a zsebébe nyúlni, így ezzel kell beérni. Mert valljuk be, van az a pénz, amiért a jó munkaerőt el lehet csábítani, csak nem minden cégnek van hajlandósága ezt megfizetni.

Sokan félnek a változástól. Pedig az új helyzetekben új impulzusok érnek minket, új embereket ismerhetünk meg, új dolgokat próbálhatunk ki. Ahogyan új kudarcok, úgy új sikerek is várnak ránk! Néha egy apró lépés is nagy változásokat idézhet elő. Én hiszem, hogy a jó irányba!