Hangzik el gyakran a kérdés gyerekkorban. Ennek hatására vagy talán e nélkül is, de megfogalmazzuk magunknak, mivel szeretnénk foglalkozni, ha felnővünk. Arra nem nagyon emlékszem, nekem mikor tették fel ezt a kérdést, de arra sokkal inkább, milyen elképzeléseim voltak a jövőmről.

Talán a legképtelenebb ötletem a balerina volt. Hogy ez honnan jött? Mindig szerettem táncolni, pár évig jazz-balettra jártam. Az ötlet már csak azért is vicces, mert duci kislány voltam. Mondanom sem kell, nem lett belőlem balerina. :) Aztán egy másik aranyos elképzelés a furulyás. Van ilyen mesterség? Biztosan másképp hívják. Ez onnan ered, hogy általános iskolában, a tanórák végeztével különböző elfoglaltságokon lehetett részt venni, kvázi szakkörként. Ezek között egyik volt a furulya. Arra speciel nem emlékszem, mennyire ment jól, de biztosan szerettem vagy élveztem, ha akár hivatásomnak is választottam volna. Emlékszem, mennyire kellett koncentrálnom, hogy jól fogjam le a lyukakat. Meg arra, hogy otthon nem szerették, ha gyakorlok. :) A komolytalan tervek után kicsit komolyabbra vettem a figurát, és sokáig azt válaszoltam, hogy ha nagy leszek, matek tanár leszek. Szerettem a matekot, fizikát, értettem, jól ment. Lelkesedésemben nem osztoztak velem osztálytársaim, furán néztek rám. Vajon normális lehetek?

Aztán ugrunk egyet az időben, felsőtagozat vége. Nem emlékszem már, milyen indíttatásból, de a média világa kezdett el érdekelni. Újságírás, rádiózás. Ez utóbbival kapcsolatban van egy kedves emlékem, talán innen az inspiráció. Sokat hallgattam rádiót, akár csak háttérzajnak, gyakran tanulás mellé zenei aláfestésnek. Így bukkanhattam Csiszár Jenő Apukám világa című műsorára. A maga nemében szerintem klasszikus. Az akkori legjobb barátnőmmel leutánoztuk Jenő műsorát. Sokat nem készültünk rá, inkább improvizáltunk. A Bravo újság „lelki segély” rovatából olvastunk fel olvasói kérdéseket, mint például „smároltam a barátommal, terhes lehetek?” Mindezt magnókazettára rögzítettük. :D Vajon megvan még valahol? Szerintetek, kit alakítottam? Naná, hogy a Csiszárt.

Visszatérve az általános iskola végére. Már akkor kérdezgették tőlünk, milyen irányba szeretnénk továbbtanulni. Valójában ráértem eldönteni, mert az, hogy gimnáziumba megyek tovább, nem volt kérdés. Nem azért, mert kitűnő voltam, hanem mert a szüleim nem akartak gyorsan egy szakmát a kezembe adni, hanem szerették volna, ha szerzek egy diplomát. Abba ugyan nem szóltak bele, milyen diplomát, csak tanuljak. Abból nem lehet baj. Így valójában nem volt rajtam nyomás, merre tovább.

A gimis éveim elején, volt egy kis létszámú, szervezett összejövetel, ahol beszélgethettünk egy újságíróval. Körülbelül négyen lehettünk. A beszélgetés egy pontján minket kérdezett az újságíró, mit és merre szeretnénk tanulni, mik a terveink. Előttem olyan válaszok hangzottak el, hogy szülői nyomásra először inkább közgáz, amiből meg lehet élni, aztán talán valami kommunikáció szak, de ki tudja még. Kis túlzással, de azt sem tudtam, mi az a közgáz? Biztos voltam benne, hogy képtelen lennék megtanulni, mert nem érdekelt. És ami engem nem érdekel, nem köt le, nem fog egy könnyen a fejembe menni. Így amikor rám került a sor, ezt el is mondtam. Kommunikáció szak, média, újságírás. Egyszerűen, mert ez érdekel, és nem tudom elképzelni, hogy mást tanuljak. Az újságírónak felcsillant a szeme, majd rávágta: „Te legyél újságíró!”

Furcsa mód akkor nem merült fel bennem, hogy ebből vajon meg fogok tudni élni? Mivel tényleg nem tudtam mást elképzelni, nem hagytam magamnak választást. Mentem és tanultam. Dolgoztam egy kistérségi rádiónál suli mellett, de aztán az élet teljesen más vizekre terelt. Így jelenleg most azzal foglalkozom, ami soha nem akartam lenni. Nem gondoltam bele, nem vágytam rá. De tetszik az új szakmám, jó vagyok benne. Ettől függetlenül akár váltanék is. Hiszem, hogy bármi lehet még belőlem, így felnőtt fejjel is.

A pályaválasztás fontos dolog, de valójában mikor tudjuk megfogalmazni, mivel szeretnénk foglalkozni? Sokakat gúzsba köt a szülői nyomás, viszont vannak, akiknek szükségük van egy kis szülői terelgetésre, mert lövésük sincs, mihez kezdjenek magukkal. Arra nincs garancia, hogy a megszerzett végzetségünkkel fogunk vagy akarunk boldogulni, mert lehet, mire elvégezzük a képzést, rájövünk, hogy valami egészen más vonz minket, vagy egészen máshoz van tehetségünk. Szerintem ez normális. Persze ott az érem másik oldala is, akiknek elsőre sikerül megtalálni hivatásukat, mesterségüket. Ami lényeges az egészben szerintem, hogy életünk során folyamatosan döntéseket kell hoznunk, így többek között arról is, milyen pályára szeretnénk lépni. Ha rájövünk, nem jól választottunk, a váltás is egy döntés.

Hallottátok már azt a mondást, hogy a rossz döntés is döntés? Mert legalább megszűnik a bizonytalanság több lehetséges opció között, és még ha rossz is a meghozott döntés, elindulsz egy úton. Mindig lehet korrigálni.