Második este feküdtem az ágyban és próbáltam mély levegőket venni. Hiába. Örültem, hogy kisebb lélegzetvételekre képes vagyok, de közben hörögtem. Nem tudtam tisztán lélegezni. A köhögés is ingerelt, ami tovább fullasztott inkább, mintsem felszakadt volna. Akkor elhatároztam, hogy másnap nem gyújtok rá!

Vasárnap még szinte semmi bajom nem volt. Már ahhoz képest, ami utána jött! Hétfőn felkerestem a háziorvost, aki antibiotikumot írt fel. Elkezdtem szedni, és a betegség csak utána jött ki rajtam igazán. Kedden este elhatároztam magam, ám szerdán mégis rágyújtottam. Függő voltam. Rágyújtottam, de nem azt az élményt kaptam, amihez hozzászoktam. Nem esett jól. Nem úgy, mint egészségesen. Szinte már le sem tüdőztem. De letenni nem tudtam. Napközben is nehezen kaptam levegőt, de ébren talán jobban viseli az ember. Ám amikor leszállt az éj, jött a kétségbeesés. Borzasztó volt arra várni, hogy mikor tudok mély levegőt venni újra, vagy mikor szakad már fel a köhögés. Arról nem is beszélve, hogy félelmetes volt hallani a hörgést, ami belőlem jött. Akkor és ott úgy éreztem, hogy bár ma nem sikerült, holnap már biztosan nem fogok rágyújtani. Elég volt!

88 napja nem dohányzom. Tudom, ez még „semmi”. A kísértés folyamatosan ott van. A legváratlanabb pillanatokban tör rám. Amikor azt várod, na ez most kemény lesz: a barátokkal meginni egy pohár bort anélkül, hogy rágyújtanál. Meg sem kottyan! De amikor azt gondolod, hogy egy-egy szituáció már nincs rád hatással, mint amikor látsz egy filmet, amiben kéjesen rágyújtanak, hirtelen elönt az érzés, és elképzeled, mekkorát slukkolnál egy szál cigiből! Egyesek ilyenkor elhessegetik a gondolatot, de én beleállok. Szembenézek az emlékekkel, hogy milyen volt egy-egy kellemes pillanat az életemben, amiben szerepet kapott a cigaretta. De nem főszerepet! Igazából egy egyszerű statiszta volt mindig is, és ha nem lett volna ott, akkor is ugyanolyan szuper lett volna az a pillanat! Ezzel a kísértés máris tovaillant. Úgy érzem, minél előbb nézek szembe ezekkel a berögződésekkel, annál hamarabb túl leszek az egészen. Ha elnyomnám magamban, később sokkal nagyobb nyomással térne vissza, és nagyobb eséllyel gyújtanék rá újra.

A sorsfordító rosszullétem óta egyszer újra megfáztam, de semmi komoly. Ki sem jött rajtam igazán. De amikor el kezdett fájni a torkom, elfogott a félelem, mi lesz, ha megint a hörgőimre megy a gyulladás? Mi lesz, ha megint nem kapok rendesen levegőt? Nem akartam még egyszer „fulladni”. Ez tart vissza attól, hogy újra rágyújtsak. Ott vannak persze a logikus érvek, melyek szerint nincs szükségem a cigarettára, káros, sokba kerül, és még sorolhatnánk. De igazán nyomos érv számomra az egészségem. Amíg nem gondolunk bele, talán fel sem fogjuk, micsoda méreggel van dolgunk! Érelmeszesedés, tüdőrák, szívinfarktus... Az új cigis dobozokon kedvünkre nézegethetjük, mivel nézünk farkasszemet.

Leszokásom első pár napja könnyű volt, mert a gyógyulás motivált, és mivel nem éreztem jól magam, így nem is kívántam igazán a cigit. Mire meggyógyultam, körülbelül egy hét után, már még erősebb volt az elhatározás, hogy én akkor most leszokok, szóval még mindig „könnyedén” mondtam nemet a kísértésre. Két héttel később már azzal bíztattam magam egy-egy gyenge pillanatomba, hogy ha eddig kibírtad, már nem adhatod fel! És különben is majdnem megfulladtál! Aztán mentem tovább. Mondhatnám, hogy kísértéstől kísértésig éltem, de ez nem igaz. Ez azt jelentené, hogy a cigarettáé volt a főszerep, nem csak addig, amíg szívtam, hanem utána is. Pont ezt akartam megakadályozni! Hogy ne a cigi határozza meg az életem. A kényszeres „cigi szünetek”, berögzült automatizmus. Fokozatosan ritkultak a kísértő gondolatok. Elkezdtem undorodni tőle.

Ahogy újra átvettem az uralmat az életem felett, egyre jobban el tudok merülni abban, amit csinálok. Akár egy több órás húsvét előtti tojásfestésről van szó, amit nem szakítok meg folyton egy-egy cigi szünettel. Vagy egy olyan eszmecseréről, amit egy dohányossal folytatok úgy, hogy a témára és a mondandomra figyelek anélkül, hogy észrevenném, a beszélgetőpartnerem már a harmadik szálat szívta el mellettem. Ki tudom zárni az ingert! Minél több idő telik el, annál könnyebben megy. Úgy, hogy néha észre sem veszem.

Miután a fókuszom szépen lassan kezdett elterelődni a cigarettáról, és egyre hosszabb ideje a nem dohányzók táborát erősítem, érdekes kívülről tekinteni a dohányosokra. Mikor gyújt rá? Meddig bírja, hogy ne gyújtson rá a következőre? És persze jön az önvizsgálat. Mintha magamat látnám. Régen.

Körülbelül 15 év aktív dohányzás, és egy pár hónapos megszakítás után másodjára így szoktam le. Most örökre.